Egy rádióriport margójára
A Wood Arts első rádióriportja (és ami mögötte van)
Valamikor 2012-ben résztvettem egy FirstHand nevű Képző- és Iparművészeti Kiállítás és Vásár-on. Az esemény a Dürer Kertben került megszervezésre és mivel a maga nemében úttörőnek számított ez a fajta rendezvény, így a szervezők is keresték a reklám lehetőségét. Akkor már jó néhány éve a szakmában voltam és sok kiállítást tudhattam magam mögött, de folyamatosan kerestem az új megjelenési lehetőségeket.
Mivel az első alkalmat pozitív tapasztalatokkal és megerősítésekkel zártam, így egyértelmű volt a folytatás. A nyári után a téli rendezvényen is szerepeltem, de sajnos a rossz időpont választás vagy a közelgő ünnepek, esetleg az időjárás miatt, – ki tudja miért – nem voltak annyian a látogatók mint az első alkalommal. Nem is folytatódott tovább a rendezvénysorozat, a szervezők talán ezért, talán más miatt, de befejezték további áldásos tevékenységüket.
Az első rendezvényen viszont megindult bennem valami. Szerencsés időszakban találtak meg ezzel a lehetőséggel, amit egyébként egy volt osztálytársam ajánlott nekem. (Utólag is köszönet érte neked Dite.) Sok emberrel találkoztam, kollégákkal és amatőr alkotókkal is, a látogatókkal is igen aktív eszmecserét folytatva telt el az egész nap. Rengeteg visszajelzés érkezett a munkáimmal kapcsolatban, ami tovább sarkallt a jó irány felé. Jó volt a hangulat és a mai napig van olyan ismerősöm, barátom akivel ott ismerkedtem meg és azóta is tartom a kapcsolatot. Egy élmény volt az egész.
Ezért szívesen fogadtam el a rendezők felkérését, hogy véleményt mondjak egy rádióriportban is a rendezvényről, mint egyik kiállítójuk. Jó reklámlehetőség volt ez a magam és a rendezvény számára is. Izgatottan vártam a dolgok alakulását.
Érkeztek is sorban a Facebook üzenetek, hogy akkor megadnák az elérhetőségemet a riporternek és majd egyeztessünk időpontot. Egyszer csak érkezett egy másik, amiben már eldőlt az interjú napja. Másnap koraeste lesz és nem kell személyesen bemennem a stúdióba, elég egy telefonbeszélgetés hangfelvételével megoldanunk a dolgot. Ez a tudat valahogy megnyugtatott, időt nyertem.
Nem is foglalkoztam vele tovább, elrohant a másnap délelőtt a munkahelyi feladatok kereszttűzében, mígnem valamikor napközben belém hasított a felismerés, nem tudok otthon telefonos rádióriportot adni a koraesti órákban. Addigra a gyerek már fáradt volt, és nem lehetett mellette telefonálni. Egészen egyszerűen nem értette volna meg, hogy apa felvételre beszél amit nehezen, vagy egyáltalán nem lehet megismételni, illetve, hogy elterelhette volna a figyelmemet a háttérzajjal vagy a kérdéseivel, ami egyébként teljesen normál üzemi tevékenység nála azóta is. Nem, otthon ezt nem lehetett megoldani.
A munkahelyen egy pillanat nyugta sem volt az embernek, az állandó pörgés mellett, ha csak 5 percre lett volna szükségem, akkor is megtaláltak volna épp valamivel. Ott sem lett volna jó.
Igen ám, viszont az este már közelgett. A munka elfogyott, a munkaidő lejárt, így ideje volt elindulni haza. Gondoltam, majd meglátom hol ér a hívás és maximum improvizálok. Ez idő tájt a város közepéről az egyik peremkerület végéig kellett hazakecmeregnem a tömegközlekedésnek csúfolt megoldással, ha éppen nem bringával tudtam le a napi 30 kilométeres távot oda-vissza. Ezért volt némi rizikó, hogy épp a metrón ér a hívás és, hogy mi lesz akkor. Nyilván semmi, hiszen akkoriban még talán nem is volt minden alagútban jó térerő, tehát maradt volna a visszahívás. El is értem a kívánt végállomást és ahogy baktattam felfelé az embertömeggel együtt, megszólalt a telefonom.
Nem tudom, hogy ki milyen gyakorlottan nyilatkozik – én azóta már sokat fejlődtem – , de ez volt az első interjúm, így volt némi drukk bennem. A háttérzaj miatt használhatatlan volt a környezet, így abban maradtunk, hogy a következő hívásig keresek egy ideálisabb helyszínt. Mivel a hazavezető út további szakaszán a buszjárat sem volt alkalmas a folytatáshoz, így egy hirtelen ötlettől vezérelve gyalogszerrel indultam tovább. Gondoltam keresek valami kevésbé forgalmas utcát és azon végigsétálva adok interjút, miközben a távolságból is leküzdök néhány megállót. Nos, ez a külvárosban sem tartozik a kivitelezhető megoldások közé. Az a meglátásom, hogy a csendes utcák addig csendesek, amíg teljesen csendben végig tudsz rajtuk sétálni. Ha már beszélgetsz is, akkor csak idő kérdése, hogy belefutsz egy feladatát túlságosan is komolyan vevő házőrzőbe, aki felugatja az egész környéket, így leadva a drótot a többi ebnek is.
Szóval ez sem tűnt jó megoldásnak.
Aztán egyszer csak beugrott a helyi művelődési ház. Hát persze! Hiszen ott sok mindenkit ismerek, nekem is volt már ott kiállításom nemrég, biztosan szívesen fogadnak majd és segítségemre lesznek. Így is történt. Amint vázoltam a helyzetet a portásnak ő azonnal döntött a saját hatáskörében. A kamaraterembe küldött, mondván, ott jó nagy hely van és most nincs ott senki. Ne hagyjam nyitva az ajtót, ott nem fognak zavarni. Így is tettem.
Büszke voltam magamra, hogy milyen jó megoldást találtam ilyen rövid idő alatt és vártam a hívást. A telefon két percen belül megcsörrent és a nagyon kedves riporter hölggyel kipróbáltuk a háttérzajt. A technikus áment mondott rá és nekiláttunk a felvétel rögzítésének. Mivel nem élő adás volt, így tulajdonképpen bármikor leállíthattuk volna a felvételt, de az olyan amatőrnek hatott volna és menet közben amúgy is kiment a fejemből. Így tehát csak sodródtam az árral.
Az még csak kicsit gondolkodtatott el amikor megjelent egy takarítónő, aki átsétálva a placcon elhaladva mellettem konstatálta, hogy nem bunkó vagyok csak épp telefonálok valakivel, mivel biccentettem neki a mondandóm közben. Egészen megnyugodva láttam, hogy nem áll neki zajongva székeket pakolászni körülöttem, hanem eltűnik egy személyzeti helyiség ajtaja mögött.
Alig következett néhány további kérdés és válasz, amikor megjelent egy másik takarítónő is. Neki már talán jelezni is próbáltam egy tétova mozdulattal a szám előtt tartva a mutató ujjamat egy néma „pszt” kíséretében, hogy csendet kérnék, de vagy nem értette meg, vagy nem érdekelte. Utolérve a kolléganőt a helységben heves diskurzus kezdődőtt, ami kihallatszott a nyitott személyzeti ajtó miatt. A kérdések és válaszok közepette átfutott az agyamon, hogy egyszerűen utánuk megyek és bezárom helyettük az ajtót, de tisztán látszott, hogy nem ez a jó megoldás, mert közben a bejárati ajtóban megjelent egy tétován keresgélő, fitnesz ruhás hölgy. Nyilván egy rendezvényhelyszínt keresett és felötlött bennem egy gondolat, miszerint nem volt éppen a legjobban tájékoztatva az aznapi programokról és a terem kiosztásról az én rendkívül segítőkész portásom.
Döntenem kellett, maradjak és megküzdök a szivárgó érdeklődőkkel egyenként, vagy inkább új helyet kerítek a riport közben. A negyedik személy megjelenése megadta a választ. Magamra aggattam a táskámat, felkaptam a kabátomat és a telefonnal a fülemen riportot adva kiosontam az előtérbe. Bár ne tettem volna!
Odakint a szűk folyosón egy felbőszült, zumbára éhes Veresegyházi Asszonykórus hada diskurált egymással fejhangon, elzárva az utat előlem. Áthaladni köztük lehetetlen volt, így az egyetlen járható út felé indultam, ami az alagsorba vezetett. Először csak az alsó lépcsőház beugrójának szegletében húztam meg magam, némi hangszigetelést találva, de ez is csak egy-két további válaszra volt elegendő. Az egyre hangosodó viháncolás odáig is elhallatszott, így még lejjebb kellett osonnom és mivel a folyosó a férfi mosdó felé vezetett, így végül utolsó mentsvárként ott kötöttem ki. A vicces az, hogy szemben a többi helységgel, ennek pont nem volt ajtaja. Mindeközben igyekeztem teljesen összeszedetten válaszolni az előre nem megbeszélt kérdésekre. Reméltem, hogy az egyszerre több helyszínen is rögzített zűrzavar nyomát nem lehet majd hallani a felvételen. Közben odakint a hangulat már a tetőfokára hágott. A riportot végül már a piszoárok mellől fejeztem be. A felvétel utáni privát beszélgetésünkből az egyre hangosabb visítozások miatt már alig hallottam valamit, többek közt az adás pontos napját sem. Természetesen a tündéri riporternő véleménye szerint profin nyilatkoztam, persze mit sem tudott a környezetemben történt közjátékokról.
Utólag természetesen megtudtam, hogy a kamarateremben hamarosan kezdődő zumba tanfolyamra összegyűlt asszonysereg a portás külön kérésére nem ment be a terembe és inkább kint zajongtak, mivel ő szólt nekik, hogy odabent éppen rádióriport felvétel készül.
Ha ezt tudtam volna…
Ha mindez nem lett volna elég, a végére természetesen előkerült az ott dolgozó kedves ismerősöm is, aki elmondta, hogy nyugodtan használhattam volna a zárható irodáját is erre a célra. Mindenesetre ezúton is köszönöm szépen a portás bácsi segítő szándékát és a zumbás hölgyek türelmét, hiszen megzavartam az aznapi szokásos kikapcsolódásukat.
Kálváriámat csak azért tárom elétek, mert a kis kaland után magam is vicces anekdotaként meséltem el a jelenetet, ami ma megint eszembe jutott. A tanulság az egészből: Ha tehetitek inkább egy személyes interjút harcoljatok ki magatoknak, vagy ha a telefonos verzió marad, akkor nálam körültekintőbben válasszatok helyszínt.
Zárszóként pedig hallgassátok meg az interjút.
vagy itt.
Valamikor 2012-ben résztvettem egy FirstHand nevű Képző- és Iparművészeti Kiállítás és Vásár-on. Az esemény a Dürer Kertben került megszervezésre és mivel a maga nemében úttörőnek számított ez a fajta rendezvény, így a szervezők is keresték a reklám lehetőségét. Akkor már jó néhány éve a szakmában voltam és sok kiállítást tudhattam magam mögött, de folyamatosan kerestem az új megjelenési lehetőségeket.
Mivel az első alkalmat pozitív tapasztalatokkal és megerősítésekkel zártam, így egyértelmű volt a folytatás. A nyári után a téli rendezvényen is szerepeltem, de sajnos a rossz időpont választás vagy a közelgő ünnepek, esetleg az időjárás miatt, – ki tudja miért – nem voltak annyian a látogatók mint az első alkalommal. Nem is folytatódott tovább a rendezvénysorozat, a szervezők talán ezért, talán más miatt, de befejezték további áldásos tevékenységüket.
Az első rendezvényen viszont megindult bennem valami. Szerencsés időszakban találtak meg ezzel a lehetőséggel, amit egyébként egy volt osztálytársam ajánlott nekem. (Utólag is köszönet érte neked Dite.) Sok emberrel találkoztam, kollégákkal és amatőr alkotókkal is, a látogatókkal is igen aktív eszmecserét folytatva telt el az egész nap. Rengeteg visszajelzés érkezett a munkáimmal kapcsolatban, ami tovább sarkallt a jó irány felé. Jó volt a hangulat és a mai napig van olyan ismerősöm, barátom akivel ott ismerkedtem meg és azóta is tartom a kapcsolatot. Egy élmény volt az egész.
Ezért szívesen fogadtam el a rendezők felkérését, hogy véleményt mondjak egy rádióriportban is a rendezvényről, mint egyik kiállítójuk. Jó reklámlehetőség volt ez a magam és a rendezvény számára is. Izgatottan vártam a dolgok alakulását.
Érkeztek is sorban a Facebook üzenetek, hogy akkor megadnák az elérhetőségemet a riporternek és majd egyeztessünk időpontot. Egyszer csak érkezett egy másik, amiben már eldőlt az interjú napja. Másnap koraeste lesz és nem kell személyesen bemennem a stúdióba, elég egy telefonbeszélgetés hangfelvételével megoldanunk a dolgot. Ez a tudat valahogy megnyugtatott, időt nyertem.
Nem is foglalkoztam vele tovább, elrohant a másnap délelőtt a munkahelyi feladatok kereszttűzében, mígnem valamikor napközben belém hasított a felismerés, nem tudok otthon telefonos rádióriportot adni a koraesti órákban. Addigra a gyerek már fáradt volt, és nem lehetett mellette telefonálni. Egészen egyszerűen nem értette volna meg, hogy apa felvételre beszél amit nehezen, vagy egyáltalán nem lehet megismételni, illetve, hogy elterelhette volna a figyelmemet a háttérzajjal vagy a kérdéseivel, ami egyébként teljesen normál üzemi tevékenység nála azóta is. Nem, otthon ezt nem lehetett megoldani.
A munkahelyen egy pillanat nyugta sem volt az embernek, az állandó pörgés mellett, ha csak 5 percre lett volna szükségem, akkor is megtaláltak volna épp valamivel. Ott sem lett volna jó.
Igen ám, viszont az este már közelgett. A munka elfogyott, a munkaidő lejárt, így ideje volt elindulni haza. Gondoltam, majd meglátom hol ér a hívás és maximum improvizálok. Ez idő tájt a város közepéről az egyik peremkerület végéig kellett hazakecmeregnem a tömegközlekedésnek csúfolt megoldással, ha éppen nem bringával tudtam le a napi 30 kilométeres távot oda-vissza. Ezért volt némi rizikó, hogy épp a metrón ér a hívás és, hogy mi lesz akkor. Nyilván semmi, hiszen akkoriban még talán nem is volt minden alagútban jó térerő, tehát maradt volna a visszahívás. El is értem a kívánt végállomást és ahogy baktattam felfelé az embertömeggel együtt, megszólalt a telefonom.
Nem tudom, hogy ki milyen gyakorlottan nyilatkozik – én azóta már sokat fejlődtem – , de ez volt az első interjúm, így volt némi drukk bennem. A háttérzaj miatt használhatatlan volt a környezet, így abban maradtunk, hogy a következő hívásig keresek egy ideálisabb helyszínt. Mivel a hazavezető út további szakaszán a buszjárat sem volt alkalmas a folytatáshoz, így egy hirtelen ötlettől vezérelve gyalogszerrel indultam tovább. Gondoltam keresek valami kevésbé forgalmas utcát és azon végigsétálva adok interjút, miközben a távolságból is leküzdök néhány megállót. Nos, ez a külvárosban sem tartozik a kivitelezhető megoldások közé. Az a meglátásom, hogy a csendes utcák addig csendesek, amíg teljesen csendben végig tudsz rajtuk sétálni. Ha már beszélgetsz is, akkor csak idő kérdése, hogy belefutsz egy feladatát túlságosan is komolyan vevő házőrzőbe, aki felugatja az egész környéket, így leadva a drótot a többi ebnek is.
Szóval ez sem tűnt jó megoldásnak.
Aztán egyszer csak beugrott a helyi művelődési ház. Hát persze! Hiszen ott sok mindenkit ismerek, nekem is volt már ott kiállításom nemrég, biztosan szívesen fogadnak majd és segítségemre lesznek. Így is történt. Amint vázoltam a helyzetet a portásnak ő azonnal döntött a saját hatáskörében. A kamaraterembe küldött, mondván, ott jó nagy hely van és most nincs ott senki. Ne hagyjam nyitva az ajtót, ott nem fognak zavarni. Így is tettem.
Büszke voltam magamra, hogy milyen jó megoldást találtam ilyen rövid idő alatt és vártam a hívást. A telefon két percen belül megcsörrent és a nagyon kedves riporter hölggyel kipróbáltuk a háttérzajt. A technikus áment mondott rá és nekiláttunk a felvétel rögzítésének. Mivel nem élő adás volt, így tulajdonképpen bármikor leállíthattuk volna a felvételt, de az olyan amatőrnek hatott volna és menet közben amúgy is kiment a fejemből. Így tehát csak sodródtam az árral.
Az még csak kicsit gondolkodtatott el amikor megjelent egy takarítónő, aki átsétálva a placcon elhaladva mellettem konstatálta, hogy nem bunkó vagyok csak épp telefonálok valakivel, mivel biccentettem neki a mondandóm közben. Egészen megnyugodva láttam, hogy nem áll neki zajongva székeket pakolászni körülöttem, hanem eltűnik egy személyzeti helyiség ajtaja mögött.
Alig következett néhány további kérdés és válasz, amikor megjelent egy másik takarítónő is. Neki már talán jelezni is próbáltam egy tétova mozdulattal a szám előtt tartva a mutató ujjamat egy néma „pszt” kíséretében, hogy csendet kérnék, de vagy nem értette meg, vagy nem érdekelte. Utolérve a kolléganőt a helységben heves diskurzus kezdődőtt, ami kihallatszott a nyitott személyzeti ajtó miatt. A kérdések és válaszok közepette átfutott az agyamon, hogy egyszerűen utánuk megyek és bezárom helyettük az ajtót, de tisztán látszott, hogy nem ez a jó megoldás, mert közben a bejárati ajtóban megjelent egy tétován keresgélő, fitnesz ruhás hölgy. Nyilván egy rendezvényhelyszínt keresett és felötlött bennem egy gondolat, miszerint nem volt éppen a legjobban tájékoztatva az aznapi programokról és a terem kiosztásról az én rendkívül segítőkész portásom.
Döntenem kellett, maradjak és megküzdök a szivárgó érdeklődőkkel egyenként, vagy inkább új helyet kerítek a riport közben. A negyedik személy megjelenése megadta a választ. Magamra aggattam a táskámat, felkaptam a kabátomat és a telefonnal a fülemen riportot adva kiosontam az előtérbe. Bár ne tettem volna!
Odakint a szűk folyosón egy felbőszült, zumbára éhes Veresegyházi Asszonykórus hada diskurált egymással fejhangon, elzárva az utat előlem. Áthaladni köztük lehetetlen volt, így az egyetlen járható út felé indultam, ami az alagsorba vezetett. Először csak az alsó lépcsőház beugrójának szegletében húztam meg magam, némi hangszigetelést találva, de ez is csak egy-két további válaszra volt elegendő. Az egyre hangosodó viháncolás odáig is elhallatszott, így még lejjebb kellett osonnom és mivel a folyosó a férfi mosdó felé vezetett, így végül utolsó mentsvárként ott kötöttem ki. A vicces az, hogy szemben a többi helységgel, ennek pont nem volt ajtaja. Mindeközben igyekeztem teljesen összeszedetten válaszolni az előre nem megbeszélt kérdésekre. Reméltem, hogy az egyszerre több helyszínen is rögzített zűrzavar nyomát nem lehet majd hallani a felvételen. Közben odakint a hangulat már a tetőfokára hágott. A riportot végül már a piszoárok mellől fejeztem be. A felvétel utáni privát beszélgetésünkből az egyre hangosabb visítozások miatt már alig hallottam valamit, többek közt az adás pontos napját sem. Természetesen a tündéri riporternő véleménye szerint profin nyilatkoztam, persze mit sem tudott a környezetemben történt közjátékokról.
Utólag természetesen megtudtam, hogy a kamarateremben hamarosan kezdődő zumba tanfolyamra összegyűlt asszonysereg a portás külön kérésére nem ment be a terembe és inkább kint zajongtak, mivel ő szólt nekik, hogy odabent éppen rádióriport felvétel készül.
Ha ezt tudtam volna…
Ha mindez nem lett volna elég, a végére természetesen előkerült az ott dolgozó kedves ismerősöm is, aki elmondta, hogy nyugodtan használhattam volna a zárható irodáját is erre a célra. Mindenesetre ezúton is köszönöm szépen a portás bácsi segítő szándékát és a zumbás hölgyek türelmét, hiszen megzavartam az aznapi szokásos kikapcsolódásukat.
Kálváriámat csak azért tárom elétek, mert a kis kaland után magam is vicces anekdotaként meséltem el a jelenetet, ami ma megint eszembe jutott. A tanulság az egészből: Ha tehetitek inkább egy személyes interjút harcoljatok ki magatoknak, vagy ha a telefonos verzió marad, akkor nálam körültekintőbben válasszatok helyszínt.
Zárszóként pedig hallgassátok meg az interjút.
vagy itt.
Megint lesz Wood Arts Workshop
Részletek: www.woodartsintarsia.com
Facebook akciós link.
A KÉP MEGOSZTÓI KÖZÖTT A KISORSOLOK EGY INGYENES RÉSZVÉTELI LEHETŐSÉGET!!!
Ehhez nem kell mást tenned mint követned a Wood Arts - Intarsia Portraits oldalát és az ezzel megegyező posztot az alsó megosztás gombbal közzétenned a saját idővonaladon ismerőseid vagy egyéb csoportok számára.
Sorsolás augusztus 17-én hétfőn, eredményhirdetés 18-án, kedden.
A workshop augusztus 24-26. között kerül megrendezésre. Legyen a Tiéd az ingyenes hely!
#intarzia #workshop #oktatás #tanfolyam #kézművestanfolyam #woodartsintarsia #woodarts #laszlosandor #sandorlaszlo #intarsia #marquetry
Sorsolás augusztus 17-én hétfőn, eredményhirdetés 18-án, kedden.
A workshop augusztus 24-26. között kerül megrendezésre. Legyen a Tiéd az ingyenes hely!
#intarzia #workshop #oktatás #tanfolyam #kézművestanfolyam #woodartsintarsia #woodarts #laszlosandor #sandorlaszlo #intarsia #marquetry
Elment a Király!
„A 20. századi tipográfia királya”-ként említi egy 2003-ban megjelent online cikk a ma elhunyt Hermann Zapf tipográfust.
(teljes cikk – http://www.font.hu/digitart/0101.html)
(teljes cikk – http://www.font.hu/digitart/0101.html)
A plakátok készítése közben azt tapasztaltam meg, hogy mindenki a saját betűtípusa tervezésekor véletlenszerűen (vagy nem), de készített olyan egyedi karakter formákat, amik később tökéletesen illeszkedtek az őket ábrázoló portréimba. Ez is azt bizonyítja – mint ahogyan a művészet történetben máskor és máshol is láthattam –, hogy egy kicsit magát is „bele dolgozza” az ember a munkájába, a születendő műbe. Szerintem ezzel megegyező lehet egy bizonyos átszellemültség vagy lelkesedés is ami elengedhetetlen ahhoz, hogy remekmű születhessen Márai vagy Goethe szerint.
Saját sikereimet részben nekik és az Ő lelkes munkájuknak is köszönhetem. Ezért is vagyok ma olyan szomorú. Ugyanis valamikor az első Typographers kiállítások alkalmával egy kedves látogatóval arról beszélgettem, hogy mennyire fontos lenne tudatnom a ma még élő Hermannal, hogy mennyire nagyra becsülöm a munkásságát. Gondolom sokan vagyunk ezzel így az én szakmámban, de én még idő előtt emléket is állítottam neki a plakátsorozat tagjaként. Szerettem volna elküldeni neki egy példányt, de a címének kiderítésére vonatkozó nyomozásom és levélváltásaim a témában elakadtak, majd elsiklottam felette a számos napi dolgok mellett. Ezt most nagyon sajnálom, ahogyan az ismeretlen hölgy is be tudott számolni egy Őt érintő hasonló esetről.
Szerveztem nyereményakciókat, hogy a TGT brand rajongói is magukénak mondhassanak egy-egy példányt akár táska, akár póló vagy plakát formájában. Mégis, az elmúlt években elfordultam kicsit a projekttől, más téma, új feladat kezdett izgatni. Ezért is szeretném feleleveníteni a tipográfus portrék készítését, hogy minél több emberhez eljussanak remek elődeink hírneve. Azt remélem, hogy a sorozat méltó emléket állít nekik. A szakmát nem ismerők pedig ne csak kiválasszák egy betűtípus digitális változatát egy legördülő listából, hanem gondolják végig a Nagy Tipográfusok alázatos munkáját is. Máig van néhány terv szakaszban lévő, még nem megvalósult ötlet, amiket remélem hamarosan befejezhetek majd.
Nyugodj békében.
2015.07.04
Sándor László
Szeretnél INGYEN részt venni az első WOOD ARTS INTARSIA WORKSHOP-on?Az alábbi linken található post MEGOSZTÓI között...
Posted by Wood Arts - Intarsia Portraits on 2015. május 7.
Stilblog » Tűzzel vassal – Wood Arts Intarzia kiállítás
Sándor László intarziaművész és grafikus 2008-ban készítette el első intarzia portréját. Önarcképe az igen kis méret ellenére nagy sikert aratott, ez gondolkodtatta el a művészt a folytatás lehetőségéről. Azóta a tradicionális intarzia technikát felfrissítve, Wood Arts néven készít egyedi intarzia portrékat, amik eljutottak már Olaszországba, Mexikóba és Amerikába is. Készített már egyedi karóra számlapot, egy fából készült karórákat gyártó világcég felkérésére.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
